Folytköv

 Apámhoz megyek a kórházba. Halálán van az öreg. A szívem szakad meg érte. Mennyit veszekedtünk. Mennyit üvöltöztünk. De mindig értem tette, hogy jobbá tegyen. Útáltam sokszor. Most már értem kicsit. A kényszert, hogy sportoljak, tanuljak, harcoljak, 

De már nincs sok hátra neki. Legyőzve fekszik a fehér ágyon. A mosdatást hanyagolják a nővérek, így én mosdatom. Úgy ahogy ő is bejárt lemosdatni az apját. Látom törődött, töpörödött, groteszk kis testét, amit régen csodáltam, mert ő volt a legerősebb ember a világon. Az én világomban. A bőre megereszkedett, az izmai elsatnyultak. pedig nem lustálkodott, dolgozott a házon, a kertben, sose unatkozott. 

Amikor kimegyek a folyosóra, egy idős hölgyet látok sírdogálni a padon. Mellette ül egy srác és vigasztalja. Rám néz és megáll a világ, lelassul minden, kiélesednek a vonalak, mintha beütött volna egy igen durva szer. A legszebb arca van amit valaha is láttam. Akármennyire is szomorú vagyok, mintha a jég törne össze tavon és a mélybe besütne a napsugár. Aztán a pillanat elmúlik és ő tovább beszél a nénihez.